Hát igen. Már három napja van blogom és csak egyszer írtam eddig bele. Kicsit lustának érzem magam. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy terhességem 37. hetében járva inkább foglalkoztat a szülés gondolata, mint a blogírásé. Pedig ezért hoztam (hozattam létre a szerelmemmel) ezt az oldalt. Nem tudom, más kismama is van-e ezen a helyen és milyen cipőben jár, de szeretném megosztani a nagyérdeművel a mostani érzéseimet. Legfőképpen a leendő apukák figyelmét szeretném felhívni párjuk nagyszerűségére.

Nekem nagy szerencsém volt/van mind a terhességemmel, mind a párommal kapcsolatban. :) Az elmúlt időszakban igazából csak a térfogatom növekedéséből lehetett tudni, hogy áldott állapotban vagyok. Ami meg kell, hogy mondjam, kedves leendő apukák, hogy a nők többségénél igenigen ritka. Ennek a dolognak aztán volt előnye és hátránya egyaránt. Előnye természetesen, hogy nem voltak rosszulléteim, fájdalmaim, hőhullámaim és hisztihullámjaim sem. (Persze, ha megkérdeznétek a párom, tuti, mást mondana. :)) De ez így van rendjén. Hátránya pedig pont ez volt. Nem bántak velem hímestojásként. :( Bár lehet, hogy ezt annyira nem is sajnálom, mivel a nyolcadik hónapig tudtam dolgozni. A munkával pedig, mint tudjuk, repül az idő. Most vagyok azt hiszem ötödik hete itthon. Azt hittem unatkozni fogok, de képzeljétek, nem. Az hozzátartozik, hogy rendezvényszervezőként és tévésként dolgoztam eddig, tehát nem annyira vagyok az a megalszik a tej a szájában típus. Ezért csodálkozom annyira, hogy nem unatkozom. :)

Persze jó sok dolog várt rám itthon. Kimosni a kisruhákat, összerakni a kiságyat, szépíteni a gyermekszobát, főzni az uramnak, mire hazaér...

De hát a drága kismama amúgy sincs minden pillanatban otthon. Ahogy fogynak a hetek, úgy nől az orvosi vizsgálatok száma és időtartama. Van úgy az ember lánya, hogy elmegy egy nst-re egy órakor és ötkor esik haza. Bizony kérem, ilyenkor már gondolják, van ideje a kismamának arra, hogy órákat üldögéljen a kórházban. De hasznosan is el lehet tölteni ezt az időt. A többi kismamával ki lehet tárgyalni a védőnőket, az aktuális vizesedési problémákat, a gyerek mozgási szokásait stb... Ebből lehet egyébként a legtöbbet tanulni.

Na de hadd térjek vissza egy kicsit a mostani érzéseimre. Ahogy múlik az idő az ember lánya egyre jobban szeretné már kinn látni édes kis magzatját az óriásira nőtt pocakjából. Ebben az időszakban már minden idegesít. Szeretett hitvesünk bújása, vagy nem bújása (mikor melyik), egy nem jól besűrített főzelék, a kinn munkálkodó tatarozóemberek, meg egyáltalán a puszta lét. Eddig jópofa volt, hogy mondogatták ismerősök-ismeretlenek: Jaj, milyen szép pocid van! Milyen aranyos kismama vagy! Mi lesz a neme és a neve? stb. Mostmár ez inkább kényelmetlen és kibírhatatlan.

Szóvel kedves apukák, ilyenek vagyunk mi kismamák áldott állapotunk célegyenesében. És ez nem személyes támadás. Csak egyszerűen ez van. Ezt tolerálnotok kell, ha szeretitek a párotokat. Biztos megéri majd az a sok áldozat és nyelés, amit most el kell viselnetek, ha megjön az a pici, régen várt jövevény. :)

Akkor majd mi is megnyugszunk végre és visszaváltozunk azzá az általatok imádott lénnyé, akik alapjában véve vagyunk :)